Az elmúlt héten volt egy nagyszerű beszélgetésem Wágner Gáborral, amelynek végén egy kérdés nem hagyott nyugodni. Mindenhol azt hangoztatják, hogy Grosics Gyula volt az első olyan kapus, akire jellemző volt, hogy az ellenfél indításait olvassa, bátran kijön a kapujából, mindkét lábbal képzett, megelőzve korát egy olyan stílusban védett, amelyre nem volt nagyon példa. Ezzel szemben Bicskei Bertalan máshonnan közelítette meg a magyar kapusok tradicionális stílusát. Szerinte a magyar kapusok kapustechnikailag magasan képzettek voltak, minden eshetőségre fel voltak készülve jó helyzetfelismerésüknek köszönhetően. Ha megnézzük ezt a két gondolatot, rájöhetünk, hogy Grosics teljesen eltér attól az elmélettől, amelyet Bicskei megállapított. Létezhet az, hogy Grosics volt az, aki tradicionális magyar kapus volt, és Bicskei elméletével tévedett? Ha ez az igazság, akkor kijelenthető, hogy a mai világ egyik legjobb kapusa, Manuel Neuer a tradicionális magyar stílus modern megfelelője? Ha netán mégis Bicskeinek volt igaza, akkor Grosics milyen dolgoknak köszönhette, hogy ilyen stílusban védett? Ebben a cikkben lerántom a leplet egy nagy kérdésről: valójában milyen is a tradicionális magyar kapus stílusa?
Bicskei Bertalan Kapusok könyve című, kapusokról szóló művében meghatározta a hagyományos – tradicionális – magyar kapus stílusát. Ebben Ő az alábbi szavakkal fogalmazta meg: “a speciális kapustechnikai elemek magas szintű ismerete, kreatív, olykor látványos felhasználása a játékban, jó alkalmazkodás a váratlan játékhelyzetekhez, támadásindítások a játék követelményeinek megfelelően“. Ezek a stílusjegyek Grosics korszaka utáni kapusoktól kezdve váltak jellemzővé, amikor a labdarúgás egy globalizálódási folyamaton esett át. A hangsúly nem elsősorban a támadáson volt, hanem sokkal inkább kezdte átvenni a védekezésből való támadásszövögetés, amely alapelvvé kezdett válni. Ennek köszönhetően a kapusok helyezkedése megváltozott. Azt a szerepkört, amelyet korábban Grosicsék betöltöttek, felváltotta a védelmi vonal hátrébb helyezése. Ebből fakadóan a kapusok szerepköre teljes mértékben átalakult, és az alapelvként a mai labdarúgásban is megjelenik, függetlenül a játék felgyorsulásától, fizikális fejlődésétől. Ez az időszak körülbelül az 1950-es évek végétől indulva a napjaink labdarúgásáig tart. Ez lényegesen hosszabb, mint Grosics pályán töltött évei, így aztán nem véletlen gondolhatta azt Bicskei, hogy a hagyományos magyar kapusokat az általa meghatározott jegyek jellemzik.
Ferenczi Attila labdarúgó edző, szakíró, játékelmélet kutató szerint a tradicionális magyar labdarúgó stílus az 1920-as évektől egészen az Aranycsapatig terjed. Ha ebből a gondolatmenetből indulunk ki, és hozzátesszük, hogy a kapusok stílusa függ a csapat játékstílusától, akkor a tradicionális magyar kapusstílus összefügg időben a tradicionális magyar labdarúgó stílussal. Mivel akkortájt nem létezett külön kapusképzés, illetve a kor kapusai elődeiket nézve tanulták el a szakma csínját-bínját, ezért azt a következtetést is levonhatjuk, hogy Grosicsnak az elődei jelenthették a támpontot. Ezt a gondolatot alátámasztja Grosics egy korábbi kijelentése, amelyben megemlítette példaképét: “Nekem Zsák Károly válogatott kapusunk volt… Viszont sokat olvastam, hallottam róla, és mindig is Zsák Károly akartam lenni“.
Zsák Károlyt az 1920-as évek legjobb kapusai közt említik. Az ő stílusa teljes mértékben eltért a többi kapustól: helyezkedése nem csak a gólvonalig terjedt ki, előszeretettel leste az indításokat kifutással, a beadásokat elegánsan húzta le, a támadásindításból is kivette a részét, mivel kézzel és lábbal is jól bánt a labdával. Zsák idejében nem csak ő volt az egyetlen ilyen kapus: Plattkó Ferenc is erről volt jellegzetes, ám ő idejekorán elhagyta az országot egy eltiltásnak köszönhetően, melyet nem volt hajlandó kivárni, így ő Spanyolországban, többek között az FC Barcelona csapatában mutatta meg képességeit.
Zsák után a Magyar Labdarúgó Szövetség próbálta meg kinevezni a következő kapust, ám sorra “vonalkapusokat” találtak, így a csapat sikerességét beárnyékolta “felfedezett” kapusaik stílusa. Szerencsére jött azonban Szabó Antal a Hungária FC, és Háda József az FTC kapusa. Ez a két kapus volt a hiányzó láncszem, így nem véletlen, hogy a magyar csapat egyedi játékstílusának, és a 2-3-5-ös felállás átgondolásának köszönhetően – ezüstérmet szerzett az 1938-as világbajnokságon.
Őket, és a II. világháborút követően az első nagy magyar kapus Grosics Gyula, a Fekete Párduc volt. Az ő pályafutására nagy hatással voltak az elődei, illetve az Aranycsapat jellegzetes stílusa. Grosics becenevei között szerepelt a “4. hátvéd” is, amelynek jelentése mögött egyértelműen kivételes stílusa található. Többek között Ő volt az első olyan kapus, aki irányítással próbálta meg védelmét felkészíteni a váratlan helyzetekre. Az Aranycsapat játékstílusa és felállása lehetővé tette, hogy Grosics a dorogi időszakában megszerzett tapasztalatait kamatoztatni tudja. Az is hozzátartozik viszont, hogy a Tatabánya csapatában már nem tudott így védeni, hiszen – kiscsapatról révén szó – védekezőbb stílusban játszó csapatában kicsit konzervatívabbá vált, elhagyva reá leginkább jellemző tulajdonságát.
A bevezetés legvégén feltett kérdésre – “valójában milyen is a tradicionális magyar kapus stílusa?” – megfelelő válasz nem az, amelyet egykor Bicskei Bertalan megfogalmazott. Kutatómunkám során rájöttem, hogy a tradicionális magyar kapusstílust Grosics Gyula és elődei testesítették meg. Az akkori proaktív védési stílus olyan meghatározó szerepet töltött be a kor labdarúgásában, hogy azok a későbbi csapatok, akik a tradicionális magyar stílus átgondolása szerint futballoztak, vitték magukkal tovább a tradicionális magyar kapusstílust is. Ebből pedig egyenesen következik, hogy Manuel Neuer csapata játékstílusának köszönhetően tulajdonképpen továbbviszi azt a tradicionális magyar kapusstílust, amelyet Mi, magyarok elfelejtettünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: